"Girl we couldn't get much higher". Megmásztuk Írország legmagasabb csúcsát. A sziget legdél-nyugatibb csücskében elterülő Kerry megye hegységrendszerében emelkedik legmagasabbra a Corrán Tuathail, azaz Tuathail Sarlója (egy lehetséges verzió sokféleképpen magyarázott nevére).
Ez nem egy Kékestető. Nagy rajongója vagyok a magyar hegyeknek, de bizony ami az országunk csúcsát illeti, oda kocsival járnak az emberek, meg híres motorversenyzőink oda-vissza köröket száguldoznak Parád és Mátraháza között meglehetetlenítve egy egészséges bicajtúrát. Szóval a Mátra nem éppen legszebb része a Kékes.
Viszont a Carrauntoohil bevétele sokkal nagyobb igyekezetet, elszántságot igényel. Kocsival 5-6 kilométerre lehet, megközelíteni, egy kis tanya parkolójában megállva, ha van 2 euronk annyiért, ha nincs, ingyen. Oké már ott vagyunk a csúcs 5-6 kilométeres közelében, a szétterülő enyhén emelkedő hatalmas térélményt nyújtó mező csalogat, távolról már kivehető a komolyan lihegtető hegynyeregre vezető Ördöglétra, ami gyakorlatilag az elszántság megmérettetése. Nagy lendülettel indulunk is neki vidáman egy cigi, pár korty bor, meg egy nyelet pálinka után a kalandnak, gyönyörű tavaszias napos időben.
Első akadályunkat azonban gyors csordogálású hegyi patakocska mossa elénk, amin kőröl kőre lépve kell átkelni. Itt nagy hírtelen a sodrás és talán a karcagi szilvapálinka együttes hatására elvétettem egy lépést és a túra elején világossá válik, hogy a bal lábamnak nem lesz melege. Ahogy a csúcsra nézek látom, hogy az a felhőkbe burkolódzik és tudom, hogy érdemes kicsvarni a zoknimat, meg a cipőt egy kőhöz veregetni, hátha szárad addig valamit. De kedvem, kedvünk olthatatlan. A mezőn énekelve barangolok végig majd vagy egy jó óra gyaloglás után elérünk az Ördöglétre (na oda azért nem, Ördöglétra bocs) (Devil's ledder) aljára.
A csapat Laci (nemrég még Magyarországról írt commenteket a blogomra, most meg már Írországban túrázunk vele, de kicsi a világ), barátnője, a bartánő húga és Zoli egy Dublin közelében lakó építészsrác. Szállásunk Killarney közvetlen környékén lévő kis (kísértet?-) kastély, hatalmas olvasóteremmel, kandallóval, komfortos ülőgarnitúrákkal, díszesen faragott lépcsőkorlátokkal. Amúgy ifiszállóként funkcionál megelégedésünkre, mert 16 euroért kapunk szállást.
A mellékelt képen is látható köves útról az Ördöglétráról, - ami a csúcs jobb oldalán vezet fel a gerincre - azonban csörgedezik lefelé a víz, egy picit megnehezítve a kemény felfelé kapaszkodást. Szerintem a felfelé utunk a gerincig eltartott egy jó órát ismét, azonban felérve Zoli közli, hogy a hátralévő út már semmi az Ördöglétrához képest. Megállunk azért és egy jó fél órát meresszük szemeinket a messzeségbe, felülről nézve meg a két tavat, amik között ide vezetett utunk. Hatalmas látvány. A teret nem érezzük, ugyanis fák helyett legfeljebb a mindenfelé látható legelésző birkák adhatnak támpontot a méretarány érzékeléséhez. Süt a nap, kinyúlunk egy-egy kövön, az igazat megvallva mindenki hulla fáradt (csak én nem:)), fényképezünk, csokit eszünk, pálinkázunk és nekem megfogan az agyamban egy kétnapos gerinctúra ötlete, ahogy végigkövetem szemmel a szomszédos csúcsokat hullámokkal összekötő éles hegygerincet. Szóval van egy nyári program ötletem.
Tovább indulunk a csúcsra. Egy két szembejövő nyugdíjastól (!) megkérdezzük, hogy hol tudunk lejönni, amennyiben másik utat választunk lefelé. Ők elmondják, mi tovább megyünk a csúcs felé, egy sokkal lankásabb, de azért lihegtetős kaptatón. A felhőkbe beérünk és rájövök, hogy valahogy kibírom a vizes cipőben, a ritka időjárásnak hála. A csúcsra további háromnegyed óra kaptatással érünk fel. Szép volt. És még mindig szép gondolom magamban. A hegy tetején egy 5 méteres fémkereszt. Leülünk, megisszuk a maradék pálinkát, Laciék elszívják első cigijüket egy hónap óta és a délnyugati oldalt csodáljuk meg, ahol szintén ameddig ellátunk hegyek, völgyek, tavak és... és... igen talán az Óceán. Az lesz az.
Kinézek lent egy tavat a csúcs átellenes oldalán ahhoz képest ahonnan érkeztünk, amit meredeken ölelnek körbe a hegyek. egész hihetetlen. nem is véletlen a neve, Sasfészek (Eagle's nest). Hosszú úton ereszkedünk le. Távolabb van mint gondoltam.
Ezután egy hosszú visszaút következett, vizesések mentén ereszkedtünk lefelé órákon át. A nap kitartóan sütött, a fáradtság azonban egyre inkább urrá lett rajtunk. A végén izgalmas átkelés egy az elsőnél sokkal szélesebb patakon, ugyanis a másik úton leereszkedve egy szélesebb, sebesebb patak másik oldalán találtuk magunkat. Hid sehol, hosszú százmétereken át vizslattuk a köveket kombinálva, számítgatva, hogy lehet átlépkedni a patakon. Visszafelé eltévedtünk, én speciel egy elkerített birkafarm közepébe érkeztem meg nagy riadalmat keltve a gyapjasokban.
Ezen a héten egy kis munka, aztán jövő hét vége Belfast, amiről ha lesz kedvem írok egy hasonló élménybeszámolót. Már a szállások megvannak, tengerparton, úgyhogy biztos szép lesz.
Gergő
Ez nem egy Kékestető. Nagy rajongója vagyok a magyar hegyeknek, de bizony ami az országunk csúcsát illeti, oda kocsival járnak az emberek, meg híres motorversenyzőink oda-vissza köröket száguldoznak Parád és Mátraháza között meglehetetlenítve egy egészséges bicajtúrát. Szóval a Mátra nem éppen legszebb része a Kékes.
Viszont a Carrauntoohil bevétele sokkal nagyobb igyekezetet, elszántságot igényel. Kocsival 5-6 kilométerre lehet, megközelíteni, egy kis tanya parkolójában megállva, ha van 2 euronk annyiért, ha nincs, ingyen. Oké már ott vagyunk a csúcs 5-6 kilométeres közelében, a szétterülő enyhén emelkedő hatalmas térélményt nyújtó mező csalogat, távolról már kivehető a komolyan lihegtető hegynyeregre vezető Ördöglétra, ami gyakorlatilag az elszántság megmérettetése. Nagy lendülettel indulunk is neki vidáman egy cigi, pár korty bor, meg egy nyelet pálinka után a kalandnak, gyönyörű tavaszias napos időben.
Első akadályunkat azonban gyors csordogálású hegyi patakocska mossa elénk, amin kőröl kőre lépve kell átkelni. Itt nagy hírtelen a sodrás és talán a karcagi szilvapálinka együttes hatására elvétettem egy lépést és a túra elején világossá válik, hogy a bal lábamnak nem lesz melege. Ahogy a csúcsra nézek látom, hogy az a felhőkbe burkolódzik és tudom, hogy érdemes kicsvarni a zoknimat, meg a cipőt egy kőhöz veregetni, hátha szárad addig valamit. De kedvem, kedvünk olthatatlan. A mezőn énekelve barangolok végig majd vagy egy jó óra gyaloglás után elérünk az Ördöglétre (na oda azért nem, Ördöglétra bocs) (Devil's ledder) aljára.
A csapat Laci (nemrég még Magyarországról írt commenteket a blogomra, most meg már Írországban túrázunk vele, de kicsi a világ), barátnője, a bartánő húga és Zoli egy Dublin közelében lakó építészsrác. Szállásunk Killarney közvetlen környékén lévő kis (kísértet?-) kastély, hatalmas olvasóteremmel, kandallóval, komfortos ülőgarnitúrákkal, díszesen faragott lépcsőkorlátokkal. Amúgy ifiszállóként funkcionál megelégedésünkre, mert 16 euroért kapunk szállást.
A mellékelt képen is látható köves útról az Ördöglétráról, - ami a csúcs jobb oldalán vezet fel a gerincre - azonban csörgedezik lefelé a víz, egy picit megnehezítve a kemény felfelé kapaszkodást. Szerintem a felfelé utunk a gerincig eltartott egy jó órát ismét, azonban felérve Zoli közli, hogy a hátralévő út már semmi az Ördöglétrához képest. Megállunk azért és egy jó fél órát meresszük szemeinket a messzeségbe, felülről nézve meg a két tavat, amik között ide vezetett utunk. Hatalmas látvány. A teret nem érezzük, ugyanis fák helyett legfeljebb a mindenfelé látható legelésző birkák adhatnak támpontot a méretarány érzékeléséhez. Süt a nap, kinyúlunk egy-egy kövön, az igazat megvallva mindenki hulla fáradt (csak én nem:)), fényképezünk, csokit eszünk, pálinkázunk és nekem megfogan az agyamban egy kétnapos gerinctúra ötlete, ahogy végigkövetem szemmel a szomszédos csúcsokat hullámokkal összekötő éles hegygerincet. Szóval van egy nyári program ötletem.
Tovább indulunk a csúcsra. Egy két szembejövő nyugdíjastól (!) megkérdezzük, hogy hol tudunk lejönni, amennyiben másik utat választunk lefelé. Ők elmondják, mi tovább megyünk a csúcs felé, egy sokkal lankásabb, de azért lihegtetős kaptatón. A felhőkbe beérünk és rájövök, hogy valahogy kibírom a vizes cipőben, a ritka időjárásnak hála. A csúcsra további háromnegyed óra kaptatással érünk fel. Szép volt. És még mindig szép gondolom magamban. A hegy tetején egy 5 méteres fémkereszt. Leülünk, megisszuk a maradék pálinkát, Laciék elszívják első cigijüket egy hónap óta és a délnyugati oldalt csodáljuk meg, ahol szintén ameddig ellátunk hegyek, völgyek, tavak és... és... igen talán az Óceán. Az lesz az.
Kinézek lent egy tavat a csúcs átellenes oldalán ahhoz képest ahonnan érkeztünk, amit meredeken ölelnek körbe a hegyek. egész hihetetlen. nem is véletlen a neve, Sasfészek (Eagle's nest). Hosszú úton ereszkedünk le. Távolabb van mint gondoltam.
Ezután egy hosszú visszaút következett, vizesések mentén ereszkedtünk lefelé órákon át. A nap kitartóan sütött, a fáradtság azonban egyre inkább urrá lett rajtunk. A végén izgalmas átkelés egy az elsőnél sokkal szélesebb patakon, ugyanis a másik úton leereszkedve egy szélesebb, sebesebb patak másik oldalán találtuk magunkat. Hid sehol, hosszú százmétereken át vizslattuk a köveket kombinálva, számítgatva, hogy lehet átlépkedni a patakon. Visszafelé eltévedtünk, én speciel egy elkerített birkafarm közepébe érkeztem meg nagy riadalmat keltve a gyapjasokban.
Ezen a héten egy kis munka, aztán jövő hét vége Belfast, amiről ha lesz kedvem írok egy hasonló élménybeszámolót. Már a szállások megvannak, tengerparton, úgyhogy biztos szép lesz.
Gergő
