Carrauntoohil 1038m - Írország méltóságteljes teteje

"Girl we couldn't get much higher". Megmásztuk Írország legmagasabb csúcsát. A sziget legdél-nyugatibb csücskében elterülő Kerry megye hegységrendszerében emelkedik legmagasabbra a Corrán Tuathail, azaz Tuathail Sarlója (egy lehetséges verzió sokféleképpen magyarázott nevére).
Ez nem egy Kékestető. Nagy rajongója vagyok a magyar hegyeknek, de bizony ami az országunk csúcsát illeti, oda kocsival járnak az emberek, meg híres motorversenyzőink oda-vissza köröket száguldoznak Parád és Mátraháza között meglehetetlenítve egy egészséges bicajtúrát. Szóval a Mátra nem éppen legszebb része a Kékes.
Viszont a Carrauntoohil bevétele sokkal nagyobb igyekezetet, elszántságot igényel. Kocsival 5-6 kilométerre lehet, megközelíteni, egy kis tanya parkolójában megállva, ha van 2 euronk annyiért, ha nincs, ingyen. Oké már ott vagyunk a csúcs 5-6 kilométeres közelében, a szétterülő enyhén emelkedő hatalmas térélményt nyújtó mező csalogat, távolról már kivehető a komolyan lihegtető hegynyeregre vezető Ördöglétra, ami gyakorlatilag az elszántság megmérettetése. Nagy lendülettel indulunk is neki vidáman egy cigi, pár korty bor, meg egy nyelet pálinka után a kalandnak, gyönyörű tavaszias napos időben.
Első akadályunkat azonban gyors csordogálású hegyi patakocska mossa elénk, amin kőröl kőre lépve kell átkelni. Itt nagy hírtelen a sodrás és talán a karcagi szilvapálinka együttes hatására elvétettem egy lépést és a túra elején világossá válik, hogy a bal lábamnak nem lesz melege. Ahogy a csúcsra nézek látom, hogy az a felhőkbe burkolódzik és tudom, hogy érdemes kicsvarni a zoknimat, meg a cipőt egy kőhöz veregetni, hátha szárad addig valamit. De kedvem, kedvünk olthatatlan. A mezőn énekelve barangolok végig majd vagy egy jó óra gyaloglás után elérünk az Ördöglétre (na oda azért nem, Ördöglétra bocs) (Devil's ledder) aljára.
A csapat Laci (nemrég még Magyarországról írt commenteket a blogomra, most meg már Írországban túrázunk vele, de kicsi a világ), barátnője, a bartánő húga és Zoli egy Dublin közelében lakó építészsrác. Szállásunk Killarney közvetlen környékén lévő kis (kísértet?-) kastély, hatalmas olvasóteremmel, kandallóval, komfortos ülőgarnitúrákkal, díszesen faragott lépcsőkorlátokkal. Amúgy ifiszállóként funkcionál megelégedésünkre, mert 16 euroért kapunk szállást.
A mellékelt képen is látható köves útról az Ördöglétráról, - ami a csúcs jobb oldalán vezet fel a gerincre - azonban csörgedezik lefelé a víz, egy picit megnehezítve a kemény felfelé kapaszkodást. Szerintem a felfelé utunk a gerincig eltartott egy jó órát ismét, azonban felérve Zoli közli, hogy a hátralévő út már semmi az Ördöglétrához képest. Megállunk azért és egy jó fél órát meresszük szemeinket a messzeségbe, felülről nézve meg a két tavat, amik között ide vezetett utunk. Hatalmas látvány. A teret nem érezzük, ugyanis fák helyett legfeljebb a mindenfelé látható legelésző birkák adhatnak támpontot a méretarány érzékeléséhez. Süt a nap, kinyúlunk egy-egy kövön, az igazat megvallva mindenki hulla fáradt (csak én nem:)), fényképezünk, csokit eszünk, pálinkázunk és nekem megfogan az agyamban egy kétnapos gerinctúra ötlete, ahogy végigkövetem szemmel a szomszédos csúcsokat hullámokkal összekötő éles hegygerincet. Szóval van egy nyári program ötletem.
Tovább indulunk a csúcsra. Egy két szembejövő nyugdíjastól (!) megkérdezzük, hogy hol tudunk lejönni, amennyiben másik utat választunk lefelé. Ők elmondják, mi tovább megyünk a csúcs felé, egy sokkal lankásabb, de azért lihegtetős kaptatón. A felhőkbe beérünk és rájövök, hogy valahogy kibírom a vizes cipőben, a ritka időjárásnak hála. A csúcsra további háromnegyed óra kaptatással érünk fel. Szép volt. És még mindig szép gondolom magamban. A hegy tetején egy 5 méteres fémkereszt. Leülünk, megisszuk a maradék pálinkát, Laciék elszívják első cigijüket egy hónap óta és a délnyugati oldalt csodáljuk meg, ahol szintén ameddig ellátunk hegyek, völgyek, tavak és... és... igen talán az Óceán. Az lesz az.
Kinézek lent egy tavat a csúcs átellenes oldalán ahhoz képest ahonnan érkeztünk, amit meredeken ölelnek körbe a hegyek. egész hihetetlen. nem is véletlen a neve, Sasfészek (Eagle's nest). Hosszú úton ereszkedünk le. Távolabb van mint gondoltam.
Ezután egy hosszú visszaút következett, vizesések mentén ereszkedtünk lefelé órákon át. A nap kitartóan sütött, a fáradtság azonban egyre inkább urrá lett rajtunk. A végén izgalmas átkelés egy az elsőnél sokkal szélesebb patakon, ugyanis a másik úton leereszkedve egy szélesebb, sebesebb patak másik oldalán találtuk magunkat. Hid sehol, hosszú százmétereken át vizslattuk a köveket kombinálva, számítgatva, hogy lehet átlépkedni a patakon. Visszafelé eltévedtünk, én speciel egy elkerített birkafarm közepébe érkeztem meg nagy riadalmat keltve a gyapjasokban.

Ezen a héten egy kis munka, aztán jövő hét vége Belfast, amiről ha lesz kedvem írok egy hasonló élménybeszámolót. Már a szállások megvannak, tengerparton, úgyhogy biztos szép lesz.

Gergő

Ma embereket tudnék ölni

... nem tudom mi van velem. Pudddding vagyok. Nem bírom az edzést. A rohadt lakásomat szétlepi a kosz és nem bírok el az edzéstervemmel, meg a spórolás tervemmel, meg a lakással is. Az a nagy büdös kib...ott igazság, hogy már megint magasra b..tam fel a léceket.
Na jó azt hiszem ma nem vagyok szalonképes. Tegnap a szokásos délutáni 52 fok celsius-osz felfütés után levettem az atlétám a mosdóban, majd a táskámra dobtam és valahogy az asztalom alatt maradt. Eléggé kib...tam magammal ezzel, mert az izzadt pólomban mentem haza edzés után. De reggel a kedves főnök már azzal vár, hogy az volt a legnagyobb problémája, hogy mi a f.szt keres az atlétám az asztalom alatt. Mintha neki nem lenne ku...vára mindegy. És egyébként is takarítsak el az asztalomon. Amin csak rámhagyott dolgok voltak, amiről gözöm sem volt mik. Erre egy lendülettel felöleltem az asztalomról a beazonosítatlan ganélyt és egy hatalmas öleléssel a sarokba tereltem őket, majd beb...tam a kukába. Most tiszta az asztalom. És embereket tudnék ölni. Nem bírom az edzést, meg a spórolást, meg a házimunkát és mostmár a főnökömet sem?

Nyugaton a helyzet változott...

...van munkám, soha életemben nem volt még jobb munkám szeretem csinálni, még otthon is doloztam volna ilyen munkakörben. Customer Service Representative vagyok, egy sportfogadásokkal foglalkozó angol központú cégnél és például van időm blogot írni. Hol is kezdjem...Viharos történelmünk tovább üldöz minket, minket maréknyi magyart akiket hazájukon határain belül és kívül is ugyanaz a viharkorbácsolta tenger vesz körül, a nagy mindenfelé kiterjedő, és mindent magába olvasztó olykor-olykor Oroszország kovácsolta frigyben a kis nemzetünket is beolvasztani kívánó NAGY SZLÁV HATALOM vesz körül. Pici asztalunk a kelet-európai részlegben a szlovák, bulgár, lengyel, orosz blokk közé szorulva harcol a fennmaradásért. Fejünk felett a nagy egységes mittoménmilyen SZLÁV nyelven ordítva beszélik meg egymással a koleginszkik, kollegovák, kollega kollegovicsok a Manchaster United - Liverpool mérkőzés kiemelkedő - számomra közömbös - eseményeit. Bicskanyitogató! Nem csak én vagyok az egyetlen 3 fős kis magyar csapatunkban, aki nem lelkesedik ezek iránt a szláv nyelvek iránt. Tényleg csoda hogy megmaradtunk magyarnak. Ez a kis modellezés is ezt bizonyítja.

Anyu kijött meglátogatni, miután tavaly névnapjára megleptem egy (vissza)repjeggyel, aztán születésnapjára egy odafelé útra szóló kóddal is megleptem teljessé téve a korábbi ajándékot. Nagyon élvezte hogy itt volt úgy érzem, rengeteget mentünk, ittunk Guinnesst, kirándultunk, béreltünk kocsit, találkozott pár barátommal és megállapodtunk, hogy nyáron megismétli az utat. Ha belegondolok, hogy a konyhán dolgozva mennyit gondoltam erre, hogy végre anyunak is megmutathatok valamit, amit utazásaim során szépnek találtam.

Sokat utcazenéltem még az utolsó bejegyzésem óta. Mi is lenne velem a jó öreg utcazene nélkül. Egyébként a mai napig nem kaptam innen fizetést ahol most dolgozom, tehát gyakorlatilag tavaly december eleje óta a félrerakott pénzem, az utcazenéből keresett apró (összege nem olyan apró), és az adóvisszatérítés volt a bevételem. Na jó meg pár igen jókor jövő pincérmeló. De most sincs egy vasam sem, szóval szerintem a pénz az a dolog amit a legmeddőbb dolog üldözni. De most az egyszer még megpróbálok összegyűjteni egy lakásvásárlás alapjául szolgáló összeget.

Egyedül vagyok, tegnap az utolsó hírmondó is lelépett mellőlem, a barátok elutaztak (Pierre vissza Toulousba), el fognak utazni (Gabriel, Kambodzsába), a barátnők szorító karjának áldozatává váltak (Javier) vagy csak közelebb albérletbe költöztek (Reich Zoltán), vagy nem tudom mi van velük csak néha sms-t váltunk (Kocogi).
A sportoknak szenteltem magam, a munkahelyünk szomszédjában lévő Edző-központba járok napi kétszer, reggel munka előtt, meg délután munka után. Minden eddigi futó rekordomat megdöntöttem és rájöttem, hogy sohasem sportoltam olyan odaadással amilyennel szerettem volna. Most ezt van lehetőségem pótolni. Alig várom, hogy ha hazaértem Magyarországra, újra a Shirayan Vajramutthi-t gyakorolva tökéletesedjek. Nagyon hűtlennek érzem magam a múltban mindennel, ilyen a Shirayan Vajramutthi is.
Ennek okára is rájöttem: Amióta körülbelül 6 évesen elmondták (a múlt rendszer csodálatos nézetei szerint), hogy egy napon meghalunk és nem lesz tovább. Kapufa és vége. Ezt sokáig nem sikerült feldolgoznom. (Kis szünetet tartok mert verbális szláv rohamok ropognak fejem felett)
na tak tak tak tak vége a rohamnak
Szóval azóta kezdtem vándorolni és nem szeretek sehol sem nagyon lehorgonyozni, mert ahogy ezt egyszer egy vakáció előtti utolsó iskolai napon éreztem még kábé 12 évesen, mindenhol ott akartam lenni nyáron. elolvadni a napfényben és szétfolyni városszerte, minden irányba távolabbra jutotva mint valaha jutottam. Kalandoztunk. Mindig így neveztük, amikor szabad egy két óránkban egy csomag savanyúcukorral a zsebünkben nekivágtunk és a város legismeretlenebb utcáit keresve bandukoltunk. Himalájáztunk (minden esetben, ha a járda fölött tudtunk menni tíz centivel mondjuk egy kerítés keskeny betonalapzatán), vagy Sherlockholmes-oztunk minden esetben, amikor valamit meg lehetett figyelni, lehetőleg olyan távolságból, hogy lehessen nagyítót használni.
Szóval most itt vagyok Írországban. Lassan egy éve. Kalandvágyamat egyre inkább gyáva hűtlenségnek érzem. Tegnap a szemem elé került egy kép négy embert ábrázol, négy Shirayan mestert. Mindenkin meglátszik az idő múlása, de valami hűség látszik a képről, amit én elcseréltem vándorlásra (képletesen értem én ezt a vándorlást, új lány, új zenekar, új ország stb.) Szóval azt érzem ideje lenne hűnek lennem.
Minden jót mindenkinek, szeretet és béke, a többi úgyis csak meddő próbálkozás