...van munkám, soha életemben nem volt még jobb munkám szeretem csinálni, még otthon is doloztam volna ilyen munkakörben. Customer Service Representative vagyok, egy sportfogadásokkal foglalkozó angol központú cégnél és például van időm blogot írni. Hol is kezdjem...Viharos történelmünk tovább üldöz minket, minket maréknyi magyart akiket hazájukon határain belül és kívül is ugyanaz a viharkorbácsolta tenger vesz körül, a nagy mindenfelé kiterjedő, és mindent magába olvasztó olykor-olykor Oroszország kovácsolta frigyben a kis nemzetünket is beolvasztani kívánó NAGY SZLÁV HATALOM vesz körül. Pici asztalunk a kelet-európai részlegben a szlovák, bulgár, lengyel, orosz blokk közé szorulva harcol a fennmaradásért. Fejünk felett a nagy egységes mittoménmilyen SZLÁV nyelven ordítva beszélik meg egymással a koleginszkik, kollegovák, kollega kollegovicsok a Manchaster United - Liverpool mérkőzés kiemelkedő - számomra közömbös - eseményeit. Bicskanyitogató! Nem csak én vagyok az egyetlen 3 fős kis magyar csapatunkban, aki nem lelkesedik ezek iránt a szláv nyelvek iránt. Tényleg csoda hogy megmaradtunk magyarnak. Ez a kis modellezés is ezt bizonyítja.
Anyu kijött meglátogatni, miután tavaly névnapjára megleptem egy (vissza)repjeggyel, aztán születésnapjára egy odafelé útra szóló kóddal is megleptem teljessé téve a korábbi ajándékot. Nagyon élvezte hogy itt volt úgy érzem, rengeteget mentünk, ittunk Guinnesst, kirándultunk, béreltünk kocsit, találkozott pár barátommal és megállapodtunk, hogy nyáron megismétli az utat. Ha belegondolok, hogy a konyhán dolgozva mennyit gondoltam erre, hogy végre anyunak is megmutathatok valamit, amit utazásaim során szépnek találtam.
Sokat utcazenéltem még az utolsó bejegyzésem óta. Mi is lenne velem a jó öreg utcazene nélkül. Egyébként a mai napig nem kaptam innen fizetést ahol most dolgozom, tehát gyakorlatilag tavaly december eleje óta a félrerakott pénzem, az utcazenéből keresett apró (összege nem olyan apró), és az adóvisszatérítés volt a bevételem. Na jó meg pár igen jókor jövő pincérmeló. De most sincs egy vasam sem, szóval szerintem a pénz az a dolog amit a legmeddőbb dolog üldözni. De most az egyszer még megpróbálok összegyűjteni egy lakásvásárlás alapjául szolgáló összeget.
Egyedül vagyok, tegnap az utolsó hírmondó is lelépett mellőlem, a barátok elutaztak (Pierre vissza Toulousba), el fognak utazni (Gabriel, Kambodzsába), a barátnők szorító karjának áldozatává váltak (Javier) vagy csak közelebb albérletbe költöztek (Reich Zoltán), vagy nem tudom mi van velük csak néha sms-t váltunk (Kocogi).
A sportoknak szenteltem magam, a munkahelyünk szomszédjában lévő Edző-központba járok napi kétszer, reggel munka előtt, meg délután munka után. Minden eddigi futó rekordomat megdöntöttem és rájöttem, hogy sohasem sportoltam olyan odaadással amilyennel szerettem volna. Most ezt van lehetőségem pótolni. Alig várom, hogy ha hazaértem Magyarországra, újra a Shirayan Vajramutthi-t gyakorolva tökéletesedjek. Nagyon hűtlennek érzem magam a múltban mindennel, ilyen a Shirayan Vajramutthi is.
Ennek okára is rájöttem: Amióta körülbelül 6 évesen elmondták (a múlt rendszer csodálatos nézetei szerint), hogy egy napon meghalunk és nem lesz tovább. Kapufa és vége. Ezt sokáig nem sikerült feldolgoznom. (Kis szünetet tartok mert verbális szláv rohamok ropognak fejem felett)
na tak tak tak tak vége a rohamnak
Szóval azóta kezdtem vándorolni és nem szeretek sehol sem nagyon lehorgonyozni, mert ahogy ezt egyszer egy vakáció előtti utolsó iskolai napon éreztem még kábé 12 évesen, mindenhol ott akartam lenni nyáron. elolvadni a napfényben és szétfolyni városszerte, minden irányba távolabbra jutotva mint valaha jutottam. Kalandoztunk. Mindig így neveztük, amikor szabad egy két óránkban egy csomag savanyúcukorral a zsebünkben nekivágtunk és a város legismeretlenebb utcáit keresve bandukoltunk. Himalájáztunk (minden esetben, ha a járda fölött tudtunk menni tíz centivel mondjuk egy kerítés keskeny betonalapzatán), vagy Sherlockholmes-oztunk minden esetben, amikor valamit meg lehetett figyelni, lehetőleg olyan távolságból, hogy lehessen nagyítót használni.
Szóval most itt vagyok Írországban. Lassan egy éve. Kalandvágyamat egyre inkább gyáva hűtlenségnek érzem. Tegnap a szemem elé került egy kép négy embert ábrázol, négy Shirayan mestert. Mindenkin meglátszik az idő múlása, de valami hűség látszik a képről, amit én elcseréltem vándorlásra (képletesen értem én ezt a vándorlást, új lány, új zenekar, új ország stb.) Szóval azt érzem ideje lenne hűnek lennem.
Minden jót mindenkinek, szeretet és béke, a többi úgyis csak meddő próbálkozás
